Sokat lehet olvasni a 21 éves fiúról, iskolai kiközösítés, kiváló családi környezet, példás tanulmányok.... és akkor egyszer csak: Jéééé...nem gondoltuk volna....

  Természetesen a tettei következményét vállalnia kell, nem mentség, hogy így nevelték, mert bizony így. Nézzük meg, az identitást valahol 11-17 éves kora körül kellene egy fiatalnak elsajátítani, ami csak akkor megy, ha az előző konfliktusait is megoldotta. Erik H. Erikson munkásságát nem ismeri a társadalom, ő az aki Freud fejlődéselméletét úgy dolgozta tovább, hogy egy másik használható elméletet alkotott. Természetesen ezeket a gyakorlatba kell átültetni ha problémák adódnak, észre venni. Eriksoni modell szerint születésünktől fejlődünk, különböző életszakaszokban különböző feladatokat kell megoldanunk, amiknek a segítése a környezettől jön- vagy jönne. Már születésünk után a szeretettel kellene megismerkednünk, ahol kialakul az ősbizalom. Persze mindenki szereti a gyermekét mondhatjuk - minap is olvastam: "melyik anya ne szeretné a gyermekét?" lazán elfelejtkezünk arról a rengeteg esetről, ahol ezt a feltétel nélküli szeretetet nem kapja meg a csecsemő. "Na jó az deviáns kivétel" -lehetne rá legyinteni, de jelen esetben is éppen erről van szó! Egy terror robbantáskor éppen ez az egy deviáns végez veled, vagy a te szeretteiddel...

  Arról is nagyon könnyen megfeledkezünk, hogy mi sem tudjuk mi a szeretet és akkor hogyan is adnánk azt át? Nem is gondolkozunk el azon mi a szeretet és ha mégis, akkor is találunk nagyon gyorsan valami megnyugtató tárgyiasult választ. Pedig bizony a mi gyermekeink is ott hordozzák magukban sérüléseiket, amiket tőlünk szenvedtek el.

   Most megfordítom a dolgot és nézzük az "áldozatot", azt aki elszenvedi a környezete visszahúzó magatartását és akiből ha nem is terrrorista lesz, de küzdelmes életére nem talál magyarázatot, nem érti miért bántják, vagy bántották, miért pont ő az aki ezt kapja a sorstól. Erikson leírja, mindenkinek magának kell ezekkel megküzdenie, a külvilág nem is segítő, hanem egy közeg, ami vagy így vagy úgy van jelen. Ha támogató, akkor könnyen halad a személyiség a fejlődésben, ha visszahúzó, akkor elakad. De azt most nagyon vegyük észre, hogy azon nem változtat, hogy meg kell ezzel küzdeni életünkben. Nekünk. A környezettől függően, de nekünk. Nem lehet sajnos ráfogni senkire. Ha szél ellen megyünk nem a szél lesz a hibás. Mi megyünk arra, mert arra van dolgunk. Tény hogy nehezebb széllel szemben, de menni kell, a másik lehetőség ha feladjuk, de akkor nincs célteljesítés.

Meg kell értenünk, hogy a külső hatások ellenére nekünk is van rá hatásunk, hogyan oldjuk meg ezeket a nehézségeket. Amíg a szelet szidjuk és nem haladunk, nem is jutunk közelebb a célhoz. Egyszer le kell nyelni, hogy fúj a szél és senki nem segít. Nem könnyű, sőt nehéz! Sőt fájdalmas, keserves, kínnal teli és még fokozhatnám, ez nem vitás. Mi magunk vagyunk azonban a vándorok és csak magunktól várhatjuk, hogy előrébb jussunk. Ha valakitől nem kapunk segítséget, máshova kell fordulni, de nem azzal, hogy oldja meg helyettünk, hanem mutassa meg. ("Ne halat adj, hanem taníts meg halat fogni".)

   Nos ha tapasztalod, hogy neked nehéz, hogy elakadtál, hogy segítség kell, állj fel és indulj tovább, nézz körbe ki tud segíteni, azt aki nem, arra kár a szót pazarolni.

  Ez az út pedig az önismeret és az önfejlesztés. Lehet gyógyteákat szürcsölni, kristályt bámulni, tablettákat bekapni...ezek teljesen mást csinálnak, nem az utadon visznek. Ez oylan mint a szélkabát, vagy a védőszemüveg, jó és hasznos, de nem megy helyetted.

Problémáid esetén keress meg!